Közismert ételünk, a nevével ellentétben nem Hortobágyról származik. Megnevezése csupán egy marketingfogás volt az 1958-as Brüsszeli világkiállításra.
Eleink a magyar konyhákról rendszeresen tálaltak különféle húsos (borjú, sertés, baromfi) töltelékkel készített palacsintákat. Ismert és kedvelt, „magyaros” étel a hortobágyi húsos palacsinta, amelynek a nevén kívül nem sok köze van Hortobágyhoz. Az 1958-as Brüsszeli világkiállításra dolgozták ki receptjét, formáját, szaftját, ismert szósszal és tejföllel leöntött tálalási módját.
Ez is érdekelheti
Ezt követő évtizedekben, a „bizalom vesztetett vendéglátás” időszakában elterjedt közvélekedés volt, hogy „Épeszű ember ilyet nem rendel!”, mivel nem tudni, mit rejt a tányér a szósz alatt. Ezt a vélekedést erősítették azok a háziasszonyoknak készült receptkönyvek és leírások is, amelyek a takarékosság jegyében, a maradékok újrahasznosítása kapcsán előszeretettel ismertették a hortobágyi palacsinta elkészítésének rejtelmeit.
Azóta jócskán megváltoztak a fogyasztói szokások: elegendő az egyre népszerűbb házhozszállításos ételrendelésekre, gyors-éttermekre, vagy utcai étkeztetésekre gondolunk, de sokat fejlődött, a vendéglátás, a szó legnemesebb értelmében vett gasztronómia is. A vendéglátók igyekeznek a vendég bizalmát visszaszerezni, megőrizni.
Az interneten keresve számtalan hortobágyi palacsinta receptet találni, és nehéz eligazodni, vajon melyik a valódi, melyik az igazi. Ez sokszor ízlés dolga. Amit mégis érdemes tudni, hogy – a Brüsszeli világkiállításra visszatekintve-, a klasszikus hortobágyi húsos palacsinta csirkecombból készül, mert az szaftosabb, lazább húsrész. Érzékszervi tulajdonságait pedig a kellő mértékű fűszerezés mellett jócskán befolyásolják az elkészítéséhez használt fűszerpaprika, és tejföl minősége, a csomó mentesre kellően kidolgozott, nem csirizes mártás, valamint a készítése során utolsó munkafázisként elvégzett pirítás, vagy „rásütés”.