Avagy a gesztenye magyarországi története
A karácsonyi időszak egyik legnagyobb slágere a gesztenye. A vizsgálatok és levélkövületek azt bizonyítják, hogy a gesztenye már ősidők óta az emberiség alapvető táplálékának számít. A rómaiak például úgy vélekedtek, ott élhet jól az ember, ahol a szelídgesztenye megél. De vajon honnan és hogyan került a magyar asztalokra ez a finom csemege? Kétféle történet is szól erről, számos más pedig a felhasználási módjáról.
A néphagyomány úgy tartja, az Anjou–házból származó királyunknak, Károly Róbertnek lehetünk hálásak a gesztenyéért, ugyanis ő telepíttette az első szelídgesztenye erdőt, mégpedig Nagymaroson. A szelídgesztenye különleges, nemes gyümölcs volt, amivel a magasabb rangú főuraknak kedveskedtek.
A monda szerint viszont Magyarországon a szelídgesztenye Mátyás király idejében, a XV. században honosodott meg. Mint sok minden mást, állítólag ezt is Beatrix királyné hozta magával Itáliából. Az olasz konyhának köszönhette Mátyás király kedvenc ételét, a gesztenyével töltött kappant, vagyis kakast. A palotában egyébként a gesztenye kedvelt csemegének számított, sütve és mézzel ízesítve is fogyasztották.
Ez is érdekelheti
Felhasználása mindig változatos volt – előételek, húsételek, levesek, mártások, köretek, desszertek kedvelt alapanyagaként szolgált. Egy XVI. századból származó francia receptből tudjuk, böjtös napokon kifejezetten jó szolgálatot tett, tojás és sajt hozzáadásával vagdaltat készítettek belőle. Sokszor a gabonát és a burgonyát is helyettesítette.
Egyes helyeken a gesztenyét, mint a szilvát megaszalták, majd felhasználás előtt vízgőz fölé tartották, hogy olyan legyen, mintha frissen szedték volna. Sütve, főzve is fogyasztották, kemencében jól kiszárítva pedig lisztté őrölték és kenyeret sütöttek belőle, ezért is nevezték a szegények kenyerének. Ekkoriban úgy tartották, egy gesztenyefa termése elegendő egy embernek a télre.
A vidéki falvakban mindenszentek estéjén sült gesztenyével ajándékozták meg a halottak emlékére harangozó legényeket.
Tárolása nagyon egyszerű volt. Gyakran tüskés burkában meghagyva, homokkal lefedve, hordókba rakva tartották, és csak felhasználás előtt verték ki a burkából. Sokáig elállt ha megpucolva füstön megszárították, vagy rakásba hányva dióval fedték le.